Zajlanak az események

Két hétfordulót is elmulasztottam dokumentálni: Emma pénteken már betöltötte a 12 hetes kort, ezen a héten pedig már 3 hónapos lesz.

Megint van pár új kunszt, amit elsajátított. A legnagyobb fajsúlyú mindenképpen a cumizási készség majdnem tökélyre fejlesztése. Ez van, cumizik a gyermek, nem szerettem volna, aztán meg már nagyon szerettem volna. Biztosan rendszeridegen nála ez a furcsa műanyagdarab, furán is áll a szájában a cucc, de így most sokkal nyugodtabb, már néha alszik napközben is és nem nyúlnak a végtelenségbe az etetések sem. A többféle, feleslegesen megvásárolt cumi közül végül egy olyan vált be, ami ingyen volt, úgy látszik, szereti a költséghatékony megoldásokat. Mielőtt belejött a cumi használatába, pár napig már annyira elhatalmasodott rajta a szopizási kényszer, hogy a saját ajkait szopizta, amitől elég vicces látványt nyújtott.

A fotó egy másik újdonságot is illusztrál: a kézkulcsolgatást. Valamivel több, mint egy hete állandóan fontoskodva gyomrozza egyik kezével a másikat és közben olyan, mintha azt készülne mondani, hogy "nos". De aztán inkább csak magyaráz a piros pulcsis nyuszinak, vagy nekem, vagy az apájának, vagy a polcnak. Ilyenkor nagyon komolykodó arcot vág, amitől még kibírhatatlanabb a látvány, sajnos eléggé össze kell utána puszilni. A dolog pedig azóta még tovább fokozható, hogy belenőtt a matrioska babás ruhájába, valamint egy csomó más, szörnyen csinos ruhába, úgyhogy a túlélési öltözködést lassan felváltja nálunk is a tudatos.

Közben volt itt a apája féle nagymama pár napot, meg volt két hétvége, ami mindig jó, mert itthon van velünk apája egész nap és feküdhetünk egy kupacban napestig.

Ami nagyon izgalmas volt, az a két kismamás fotózás, egy műteremben, egy pedig itthon, nálam, műtermi vakukkal. Emmus nagyon jól viselte a felfordulást, a villogást, az idegen helyet, sőt, a műtermi fotózáskor még el is aludt közben: hát igen, szereti, ha zajlanak az események és körülveszi egy csomó új, felfedezni való dolog, ebben nyilván az anyjára ütött (meg a többi 3 hónapos kisbabára). Ilyenkor számomra is csodálnivaló módon órákig hang nélkül elnézelődik. Az otthoni fotózást sokkal türelmetlenebbül viselte, hiszen megszokott terepen mozogtunk, de azért egy-két felháborodott nyöszörgésen és szemöldökráncoláson kívül most sem volt nagyon megsértődve, inkább csak utána, este volt nyüszögőbb a szokásosnál, úgyhogy gyorsan jól meg lett szeretgetve. Most pénteken újra fotózunk, majd beszámolok a sikerekről.

A hét közepén váratlanul teljesen kiemelte magát, amikor a szokásos hasratevős kínzását megejtettük, és azóta is szépen tartja magát minden egyes alkalommal, persze továbbra is utál hason lenni, de most már rájött, hogy így is lehet nézelődni, nem csak arccal beleesni a játszószőnyegbe.

És a végére hagytam a legjobb dolgot: öt napja átalussza az éjszakákat! Este fürdés után jön velünk a nappaliba, ott kap vacsorát, és el is alszik az ölemben, annyira, hogy gyönyörűen be tudom tenni a kiságyába, és alvás van reggel fél hétig vagy fél nyolcig. Pár hete ez az állapot mindennél vágyottabb volt számomra, és lám, ez is elérkezett. Örülés.

Baba-mama találka és dokinénizés

Mozgalmas napjaink voltak. Volt közte jól mozgalmas, meg rosszul mozgalmas is.

A szerda volt a jól mozgalmas, ugyanis akkor volt a soron következő, havonta egyszer megszervezett baba-mama találka. Ezúttal Eszteréknél volt a buli: babák hemzsegtek mindenhol, összesen tizenhárom bébi, plusz tizenhárom anyukájuk. Felváltva ment a sírás, vigyorgás, evés, alvás, körforgóban, Eszterék minden helyisége és fekvő-, illetve ülőalkalmatossága tele volt alvó, nézelődő, evő vagy panaszkodó két-és háromhónaposokkal.

Közben pedig anyáik vagy őket dajkálták, vagy trécseltek, vagy a konyhában híztak a sok összegyűlt finomságtól. A legnépszerűbb a hatalmas járóka volt, négy baba is belefért, akik aztán egymás mellett fekve nézegették, tépkedték, piszkálták, nyalogatták egymást.

Az én Emmám mintagyerek attitűdöt vett fel (már ha ilyen egy mintagyerek, ami nem is biztos) és meg se mukkant az egész rendezvény alatt, sőt érdeklődve és jókedvűen nézelődött, remekül elbandázgatott, egy-két bébi szájából kiszedte a cumit a járókában (hirdetni kell az igét), és még addig sosem látott emberekre is ráküldött pár elolvasztó vigyorgást.

Nagyon büszke voltam rá, bár sejtettem, hogy a sok ember és rengeteg inger bejön majd neki. Kivételesen nem én fotóztam, hanem Andi és Orsi, úgyhogy a pompás képeket nekik köszönhetjük. Andi készített rólunk pár nagyon jó képet.

A csoportképeket én lőttem, létráról, Orsi gépével. Az aztán igazán jó móka volt: tizenhárom baba a kaja-pelustelepakolás-alvás-játék körforgás tizenháromféle stádiumában, amikor is jön a döntés, hogy most csoportképezünk. Stádiumtól függően természetesen ezt nem mindenki vette túl jó néven, ezen babák piros fejjel láthatóak a képeken.

A rosszul mozgalmas nap természetesen egészségügyi természetű volt, mentünk első oltásra Orsi doktornőhöz. Kettőt is kapott szegény Emma, a két combijába. Nagy mellénnyel mondogattam apájának, hogy erős leszek, hiszen ez az anya dolga, nem sírni meg gyengének lenni, én azért vagyok ott, hogy támogassam őt, úgyhogy nem szabad lúzerkedni, ettől függetlenül igen nagy gombócokat kellett visszanyelnem, mikor a második, állítólag fájdalmasabb szuri közben eltűnt Emma feje és csak egy nagy száj maradt a helyén, amin hang se jött ki, annyira sírt. De két perccel később már vigyorgott dokinénire, aki konzekvensen Malacnak hívja a gyerekemet, de nagyon szeretetteljesen, és valószínűleg a kedves rózsaszínsége, meggyőző hurkái és apró, horkantó hangjai miatt, amiket elégedettségében ad ki.
Sajnos a nyaka még mindig gyengus kicsit, úgyhogy tornázás lesz és hasalás a köbön. Belázasodás az oltás miatt nem történt, és aludtunk is nagyokat, este kilenctől fél négyig, aztán megint reggel hétig. Príma. És napközben sosem alszik, de ma elaludt 11 körül, evés közben, és úgy maradt, pedig egy idő után le is tettem. Háromkor kelt fel, rendkívül kipihenten.

Ilyen vidáman telnek a napjaink és apájával már elkezdtük nézegetni a karácsonyfadíszeket, és izgatottan és meghatottan pislogunk egymásra a gömbök felett.

Az a bizonyos kádbanelalvás

Indul a reményteljes harmadik hónap

Megint nem eszik rendesen! ("Fiam, egyél már rendesen.")

Na de ne szaladjunk ennyire előre, előbb dokumentáljunk.
Csütörtökön Emma elolvasztotta apáját fürdetés utáni pelenkázás közben. Ritkán találni őt ebben az időpontban jó hangulatban, a szélesvásznú vigyorgások ideje a reggel és a délelőtt, de aznap este is formában volt a kishölgy és nagy, oldalról indított, ínyvillantó mosolygások közepette mindenféléket magyarázott a ragyogó arcú apájának, aki még azt is hallani vélte, amint Emma azt mondja, hogy apa. Másnap vendégek jöttek, két harmincon túli nőtlen barátunk, akik Pesten jártak a hétvégén és útba ejtettek minket. Hoztak ajándékba kisruhákat is, lányos zavarukban először a kezembe nyomták a ruhák vállfáját. Eléggé tetszett, ahogy az újdonsült apuka és a srácok beszélgettek és az evést érintő kérdésekre apája mindenféle eufemisztikus körmondatokkal válaszolt, amelyekben olyan, kissé túltolt szavak szerepeltek, mint táplálék, étkezik és mellkas, közben meg arról volt szó, hogy Emma nem tudott egy darabig ciciből szopni tejet. Aztán, mikor az egyik srác valahogy mégis kimondta a cici szót, láthatóan mindenki kicsit megkönnyebbült és apája ivott is egy feles konyakot ennek örömére. A srácok sajnos vezettek. Elköszönéskor elhangzott a mondat is, amitől meghatódásgombóc szorult a torkomba percekre: "nagyon jó apának lenni". Ezen az estén történt az a viccesség, hogy Emma elaludt fürdés közben a kiskádban. Úgy látszik, annyira elfáradt a fiúk nézegetésében, hogy túlrelaxálta magát a vízben. Nagyon édes volt, eléggé kikacagtuk apájával.
Szombaton átmenetileg nyár volt, úgyhogy vettünk a téligumira dísztárcsát, később kivágtattunk a Kopaszi gátra, ahol tele volt a parkoló, az étteremben pedig, ahol megkérdeztem, hogy hol ülhetnénk le a kisbabával, közölték, hogy oda, ahol megetethetném, ugyan leülhetünk, de nem szolgálnak ki minket. Miért? Mindegy. Fura.
Apája velünk aludt és ki is purcant reggelre, úgyhogy ez még mindig nem jó ötlet.
Aztán másnap jött az, hogy nem eszik. Elalszik közben, vagy játszik, vagy csak tart és nyalogat. Estére már én is sírtam, nem csak ő. Mérgemben a fürdés után leültem vele kalózos filmet nézni és akkor valamiért megadta magát, teleette magát, aztán összegabalyodva elaludtunk a kanapén. Úgy vittem be aludni, ahogy elaludt a párnán, mint a szent koronát (képzavar).
Ma pedig (hétfőn) végignézte, ahogy megfodrászolnak, miután folytatva a tegnap elkezdett és úgy látszik, csak egy vacsora erejéig megszakított hülyéskedést, megint három óra alatt evett meg egy teljes adag táplálékot. A fodrászolásom is úgy zajlik most még, ahogy a bevásárlásaim: berontok a non stop biofodrászatba, hogy azonnal le kéne vágni a hajam, azonnal és nagyon gyorsan, és halkan is, ha lehet. Nekilátunk, közben többször majdnem megöletem magam, mert nyirkálás közben a babakocsi irányába kapom folyton a fejem, örüljek, hogy nem állt bele semmimbe az olló. Félúton Emma felébred, erre felszólítom a fodrászt, hogy azonnal kezdje el meghajszárítózni a hajam, mert attól otthon is elalszik a bébi. Mondanom sem kell, nem ez lett az évszázad frizurája.